2016. március 18., péntek

Bonnie Holmes 2. Felfedezés/1.



  Nem érdekelt semmi. Csak az, hogy a földön fekvő csurom véres Darren túlélje. A kezemmel próbáltam elállítani a vérzést, de nem sikerült. Muszáj volt valamit tennem, mielőtt kihívják a mentőket, és beviszik. Mert akkor elkerülhetetlen lesz, hogy rájöjjenek, ő nem ember. Ahogy én sem. Márpedig ha őt beviszik, akkor engem is ki fognak vizsgálni, főleg, ha anyu ideér, és jobban szemügyre vesz.
 - Darren hallasz? – kezdtem. – Most azonnal el kell tűnnünk innen! – mondtam kétségbeesetten. Próbált válaszolni, de nem értettem, hogy mit akar mondani. Végül ennyit sikerült kinyögnie:
 - Tudsz… gyógyítani… kis… könyv. – mondta.
 - De, hogy tűnjünk el innen? A szüleim, meg a rendőrség, és a mentők is mindjárt itt lesznek… - válaszoltam a sírás határán.
  Darren, mintha tudta volna, hogy jön, oldalra fordította a fejét, és a felénk rohanó, sötét göndör hajú, talpig feketébe öltözött bácsikájára nézett, aki olyan gyorsan mozgott, hogy pillanatokon belül ott termett mellettünk.
 - Tudsz menni? – kérdezte morgó hangján mellénk guggolva, szemeit rám szegezve.
 - Igen… – válaszoltam vékony hangon.
 - Segíts Darrent a kocsiig elvinni! – utasított.
 - Rendben, de aztán vissza kell… - kezdtem, de közbe vágott.
 - Visszajöhetsz. – mondta, azzal felkapta Darrent, én átkaroltam a másik oldalról, és elindultunk vele kifelé. Közben hallottam a szüleim hangját a hátam mögül.
 - Bonnie, hová mentek, mindjárt itt vannak a mentők, ne menj sehová! – kiabált utánam apa. Jelenleg ő volt az egyetlen, aki meg tudott szólalni.
 - Mindjárt visszajövök!  Ígérem, pár perc! – kiáltottam apuéknak, az ajtó felé sietve.
  Ahogy odaértünk egy nagy fekete furgonhoz, Darren bácsikája berakta őt a furgon hátsó ülésére, és a kezembe nyomott egy kicsi, de annál ismerősebb könyvet.
 - Amíg elrendezem a bent történteket, addig keresd meg a könyvben a 150. oldalt, ott van egy egyszerű varázslat, amellyel felgyorsíthatod a sebek gyógyulását. Igyekezz, különben elvérzik. – mondta rezzenéstelen arccal, én meg azt hittem, ott ájulok el.
 - Rendben. – nyögtem ki végül a választ.
  Azzal Darren bácsikája ránk csukta az ajtót, én pedig ott maradtam a furgon hátuljában, a véres, és szenvedő Darrennel, és remegő kézzel kerestem ki a varázsigét. Annyira tombolt bennem az adrenalin, hogy majdnem kiejtettem a kezemből. Végre megtaláltam, majd villámtempóban átolvastam az utasításokat. Szóval kezet a sebre helyezni, összpontosítani, és elkántálni egyszer ezt a pár sort. Nem lehet olyan nehéz…
 - Oké, akkor elkezdem. – szóltam Darrennek. – Lehet, hogy fájni fog, itt azt írja, úgyhogy ne haragudj. – mondtam.
  Felhúztam a pólóját, ezzel láthatóvá téve a hasán a hatalmas, és véres sebet. Már így is csupa vér volt a kezem a pólójától, de amikor megláttam, hogy mi van alatta, majdnem összeestem. Oké. Meg tudom csinálni. Erős vagyok. Koncentrálj. Mondogattam magamban.
  Óvatosan ráhelyeztem a kezem a vérző sebre, és koncentráltam a varázslat folyamatára, de ahogy elkezdtem, és hozzáért a kezem Darrenhez, a furgon sötét falai elmosódtak, és helyette fehér, barátságtalan falak vettek körbe, és a gyógyszerek szaga kúszott be az orromba. Hirtelen fájdalmat éreztem. Olyan mély, és egész testemet átjáró fájdalom volt, hogy azt hittem, meghalok. Üvöltés tört fel a torkomból, de nem az én hangom volt. Hanem valaki nagyon ismerősé. Méghozzá Darrené. Térdre estem, és a fejemet fogva könyörögtem, hogy hagyják abba. Ki akartam szakítani magamat a kis belém szúrt csövek rengetegéből, amelyek ezt az elviselhetetlen kínt okozzák nem csak nekem, hanem minden itt raboskodó gyereknek, nap, mint nap. Ráadásul megesküdtem volna, hogy én már láttam valahol ezeket a csöveket. De más vágy is feltört bennem. Ölni akartam. Méghozzá mindennél jobban. Megölni ezeket a gyerekkínzó, utolsó szemétládákat, kinyírni mindegyiket, hadd fetrengjenek a saját vérükben kínok között, és had érezzék azt, amit mi.
  Ekkor elsötétült minden, végleg elernyedtem a padlón, és láttam, amint kiemelkedem Darren halott testéből, elmosódnak a fehér falak, enyhül a gyógyszerszag, és megint Darren teste felett találom magam, de ezúttal az a test még él, szenved, és zölden fénylik, akár csak a gyógyító kezem. Egyszer csak kialudt a zöld fény, összeestem, ellenben Darren még fájdalmasan bár, de megkönnyebbülten sóhajtott fel. Én a földön ülve próbáltam megemészteni az előbb látottakat, illetve az érzetteket, amikor találkozott a tekintetünk.
 - Láttad ugye? – kérdezte zihálva, szomorúan. Én csak bólintottam.
 - És éreztem is. – nyögtem ki végül.
 - Amit ott láttál, vagy éreztél… - kezdte. – tudd, hogy az csak azért volt, mert rengeteg kínon mentem keresztül, akár csak a többi, még nálam is fiatalabb gyerek. Azok a mocskok megérdemlik… - mondta, de közbevágtam.
 - Darren. Tudom, hogy megérdemlik. Bár én nem szenvedtem annyit, mint te, és csak bele kóstoltam abba a kínba, amit te minden nap átéltél, biztos vagyok benne, hogy megérdemlik… - mondtam komolyan.
 - Szóval… - kezdte óvatosan. – Akkor most nem haragszol rám? Nem gondolsz egy állatnak, amiért ilyet kívántam nekik? – kérdezte.
 - Nem. – vágtam rá azonnal. – Szerintem mindenkinek ilyesfajta gondolatok jártak a fejében, akinek ennyit kellett szenvednie. – mondtam.
 - Kösz, hogy megértesz. – tápászkodott fel a földről, és őszintén látszott rajta, hogy megkönnyebbült, ráadásul ott, abban a pillanatban olyan megtörtnek, és sebezhetőnek látszott a benne felgyülemlett emlékektől, illetve a még fájó, majdnem begyógyult sebétől, hogy annyira megsajnáltam, hogy hirtelen felindulásból szorosan megöleltem. Úgy vettem észre, bár kissé meglepte, de örült neki, mert ő is szorosan átölelt.
 - Hogy, hogy láttam ezt az emléked? – kérdeztem, még mindig őt ölelve.
 - Mivel most is közel voltam a halálhoz, ezért lejátszódott a fejemben. És mivel gyógyítás miatt kialakult egyfajta kötelék köztünk, ezért beleláttál a fejembe. – súgta a hajamba, amitől kirázott a hideg.
  Az idilli pillanatot azonban Darren bácsikája zavarta meg azzal, hogy kirántotta a furgon ajtaját, mire azonnal szétrebbentünk.
 - Bonnie, menj vissza, a szüleid várnak, az eredményhirdetést pedig pár perc múlva megtartják. Ha kérdezik, pontosan mi is történt, egy terrorista lövöldözött, de szerencsére semmi komoly sérülést nem szerzett senki. A rendőrök időben elkapták, és már elvitték. Ennyit tudsz. – mondta, furán méregetve minket.
 - Értem. Köszönöm. – mondtam, azzal leléptem a furgonról.
 - Én most hazaviszem Darrent, még gyógyulnia kell, elég sokáig. Nem volt semmi az a kütyü, amit belé döftek. Mindenesetre jó munkát végeztél Bonnie, ha te nem tudtad volna megcsinálni, Darren már halott lenne. És ezúttal végleg. – nézett Darrenre a bácsikája.
 - Köszönöm Bonnie. – mondta Darren őszintén. – Azért majd hívj fel, hogy bejutottál-e álmaid sulijába. – mosolygott.
 - Igazán nincs mit. Rendben! – válaszoltam. – De még egy kérdés. Nem fognak visszajönni? – kérdeztem félve.
 - Egy ideig biztos nem. – mondta Darren bácsikája. – Most ki kell szőniük egy okosabb tervet. Majd beszélünk erről. – mondta, azzal behúzta a furgon ajtaját.
 - Viszlát! – köszöntem el, azzal elindultam vissza a tornaterembe. Szerintem életem végéig kísérteni fog ez a nap, ha belépek ide.
  Bent láttam anyum aggódó arcát, és odarohantam hozzájuk.
 - Mindenki jól van? – kérdeztem.
 - Persze kicsim, elvitték a… - itt kicsit fura lett anyu. – a terroristát. – mondta kicsit gépiesen. Ez eléggé emlékeztetett a költözésünk napjára… Vajon mit csinálhatott Darren bácsikája az emberekkel? Ha legközelebb találkozunk, biztos megkérdezem.
  De most nem volt időm ezzel foglalkozni, mert következett az eredményhirdetés. Én még nagyon az imént történt események hatása alatt álltam, így fel sem fogtam, hogy mit beszélt az igazgató, csak annyit, hogy a többi szekció versenyzői valamikor máskor kerülnek sorra, és az iskola vállalja a felelősséget, és felvesz több diákot, ha most úgy sikerül a külön eredményhirdetés, és összegzés miatt.
   Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezembe nyomtak egy vaskos borítékot. Ekkor éreztem meg azt, hogy azért ez nagyban befolyásolja a jövőmet, így remegő kézzel nyitottam ki. És amikor megláttam a Gratulálunk, felvételt nyert! Feliratot, örömömben majdnem összeestem! Csak ennyit tudtam most produkálni, annyi minden történt ma, hogy ez most túl sok volt nekem. Anyáéknak jeleztem, hogy felvettek, anyu, apu, és még a húgom is egy emberként ugrottak fel, és gratuláltak kiabálva. Az én fülemhez azonban sem ez, sem pedig az igazgatónő gratuláló beszéde nem jutott el. Csak álltam ott kábán, és vártam, hogy végre vége legyen a napnak, mert semmi másra nem vágytam jobban, mint mindent elfelejteni, és bedőlni az ágyamba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése