2016. február 13., szombat

Bonnie Holmes 1. Kezdet/20.




Már egy hete annak, hogy hazajöttem, és anyuék kijelentették, hogy nem érdeklem őket, és innentől kezdve nem mehetek sehová az iskolán kívül. Az első 3 napot végig depiztem, szinte semmit nem csináltam,még Beki, a kutyám sem tudott igazán felvidítani, a világ legrosszabb emberének éreztem magam. Aztán a negyedeik napon történt valami. Egy telefonhívás. Igen, Darren volt az. Eddig békén hagyott, mondván, hogy hagyta, hogy a dolgok szépen elcsituljanak. Ám amikor meghallotta a hangom, hogy mennyire nyomott vagyok, és hogy mik az elkövetkezendő napokra a terveim, úgy leordított a telefonba, hogy esküszöm azt hittem, hogy mindjárt kiugrik onnan, és megfolyt! És annyira megijedtem tőle, hogy mikor rám parancsolt, hogy ne merészeljem letenni, én tényleg nem mertem. Mert hát ő Darren, és ki tudja, ha lerakom, akkor még „átugrik” hozzám, és tényleg megfolyt. Így hát végig kellett hallgatnom a monológját, és félpercenként életjelet adnom, hogy figyelek-e rá… És őszintén, jól tettem, hogy végighallgattam. Mert különben nem kattant volna be, hogy napokra vagyok attól, hogy bekerüljek álmaim sulijába, hogy vadásznak rám, és mielőbb meg kellene tanulnom védekezni, és a könyveket még a kezembe sem vettem, amiket Darren adott, illetve, hogy meg kéne próbálnom enyhíteni a helyzetemen. Mert biztos, hogy életem végéig büntiben maradok, de legalább egy kicsit jobban lennék anyuval. Különben is, már 3 nap eltelt, így rájöttem, hogy kezdenem kéne magammal valamit.
  Így miután letettem a telefont, az elkövetkezendő négy napban mindent megtettem, hogy javítsak a helyzetemen. Ott segítettem anyunak, ahol csak tudtam, annak ellenére, hogy ő nem kérte, és mindig hangoztattam, hogy ezért nem várom a büntetés enyhítését, vagy feloldását, csak jóban szeretnék lenni vele. Annyit gyakoroltam a felvételi táncsoromat, amennyit csak tudtam, hogy tökéletes legyen, és persze közben mindig tűkön ülve vártam, hogy érkezzen egy levél, miszerint mehetek a gyakorlati felvételire. És nem beszélve arról, hogy átnyálaztam azt a hatalmas könyvet, amit Darren adott, és még a kicsibe is belenéztem. Meg is próbáltam pár alap, és egyszerű varázsigét, ami alatt azt kell érteni, hogy csináltam a mozdulatokat, amiket a könyv illusztrált, illetve elképzeltem, amit körülírt nekem. Mondanom sem kell, katasztrofális eredmények születtek. Kezdetnek lufikkal gyakoroltam, így azokat kidurrantottam kb. harmincadszorra is, ahelyett, hogy felemeltem volna őket. A többit most nem részletezném. Amikor azonban megkérdeztem Darrent, hogy az miért van, hogy mikor veszélyben voltam, sikerült egy szörnyet elűznöm, de most egy lufit sem (!) bírok felemelni, akkor azt mondta, hogy ha életveszélybe kerül valaki, automatikusan kitörnek belőle az ösztönök, és a tudatalattija cselekszik helyette. Hát jó. Így a gyakorlatot inkább hagytam a francba.
  Az egy hetem azonban nem csak ennyiből állt. A dolgomat megnehezítette még Sarah is. Mert folyamatosan kételkedett bennem, és teledumálta anyu, és apu fejét mindennel. Ezért ment az elején nehezebben a békülési kísérletem. Komolyan mondom, egyszer leütöm ezt a csajt. Mégis mit képzel magáról, ez a 12 éves kis senki? A szüleinek van sok pénze, nem neki, rohadjon meg! Ezt persze nem mondtam neki, mert a múltkori dühkitörésem miatt is hívta az anyucikáját, aki fél órán keresztül az embertársaink iránti tiszteletről dumált! Ezt a gyerekének kellett volna végighallgatni, pont nem nekem!
  De azért mára sikerült egy kicsit kibékülnöm a szüleimmel, persze még mindig haragszanak. Főleg, hogy nem mondhatom el nekik, hogy miért nem jöttem haza. De mára már belefáradtak a kérdezősködésbe, hála istennek.
  Ma kifejezetten izgatott vagyok, ugyanis ha eddig jól ment, akkor legkésőbb ezen a napon kell megérkeznie a papírnak a Szaraszvatiból, hogy mehetek-e a felvételi utolsó, gyakorlati részére! Így egész nap fel-alá járkáltam, és néztem meg a postaládánkat… Mondanom sem kell, a többieknek már az agyára mentem… Végre, mikor kb. huszadjára mentem ki, megláttam az utcán a postást! Szerintetek, mit csinált Bonnie? Na, na? Hát persze, hogy odarohant a postáshoz, az hülyének nézte, lehordta, hogy várjon, amíg sor nem kerül rá, majd Bonnie követte a házukig, végül visítva tépte ki a postás kezéből a neki szóló levelet, majd őrjöngve rohant be a házba, kibontani azt. Nos, szerintem, ez a postás legközelebb nagyon óvatos lesz, mikor legközelebb a mi házunkhoz ér…
  Bent annyira remegett a kezem, amíg bontottam a levelet, hogy majdnem el is téptem azt. Azonban annak ellenére, hogy haragudtak rám, csak odajöttek a szüleim kíváncsian, hogy mit ír a levél. Ééééés tamtaraam a levél feltárult, s íme, remegő kezeimben tartva olvastuk el, pontosabban olvasták el, mert én csak egy szóra figyeltem. A Gratulálunk! címre! Ezután már visítozva ugráltam, annak tudatában, hogy holnap eldől, vajon tényleg bekerülök-e! Már csak egy kicsi választ el tőle! Anyuék gratuláltak, és most először egy hete, látom, hogy tényleg örülnek nekem! Én, miután a nyakukba ugrottam, és még kivételesen a húgomat is megölelgettem, azonnal felrohantam a szobámba, értesíteni Darrent a hírről. Amikor meghallotta, ő is nagyon gratulált, és megígérte, hogy biztosan ott lesz a gyakorlati felvételimen, hogy láthasson élesben táncolni. Amikor ezt elmondta, meg mertem volna rá esküdni, hogy kacsintott…
  A napom hátralévő részében megszállottan gyakoroltam, és korán lefeküdtem aludni, természetesen miután konzultáltam az edzőmmel is az örömömet, és mondta, hogy csak ügyesen, és holnap ő is ott lesz. Biztos voltam benne, hogy a következő nap nehéz, és izgulós lesz, de ugyanakkor tökéletes, és bekerülök abba a suliba!
  De sajnos bármennyire is szerettem, és igyekeztem volna, a holnapi nap megállíthatatlanul haladt a „tökéletlenség” felé…

2 megjegyzés: