Bonnie Holmes 1. Kezdet/9.

Miután kellőképpen normálisan néztem ki, kimentem a fürdőből, és mivel még mindig csak hét óra volt, úgy döntöttem, elmegyek futni a környékre, és közben körülnézek kicsit. A Szaraszvatiba csak kilenctől lehetett felvételit bevinni, úgyhogy még bőven volt időm. Felöltöztem szabadidő ruhába, hagytam egy cetlit, hogy futni mentem, és kiléptem az ajtón. Még mindig alig hittem el, hogy ez a gyönyörű ház a miénk, egy ilyen szép környéken. Nagyon jól esett a reggeli hűvös levegő. Nem messze volt futó pálya is a parton, de úgy döntöttem, most az utcák körül futkározom, hogy jobban megismerjem a környéket. Így hát rövid bemelegítés után elindultam, a fülhallgatóval a fülemben. Mert zenével, sokkal könnyebb futni.

  Lassan indultam, és igyekeztem az utcákat, házakat az agyamba vésni. Már futottam legalább húsz perce, és fordultam volna vissza, amikor valami furcsa érzésem lett hirtelen. Mintha figyelnének. Ahogy hátra - hátra sandítottam, láttam, mintha egy alak tűnt volna el, amikor odanézek. Felgyorsítottam a lépteim, és elég gyors tempóban futottam, így egy idő után megálltam, hogy talán csak képzelődtem, vagy lehagytam. Lehajoltam, és a térdemre támasztva a kezem, lihegtem. Amikor kellőképpen kifújtam magam, felegyenesedtem, fordultam volna meg, és mentem volna vissza, ám teljes lendületből nekimentem valakinek, és majdnem elvágódtam a betonon, de szerencsére (nem tudom, hogy csinálta) az a valaki hirtelen megfogta a derekam, és visszarántott. Így kicsit megszédültem, és kellett egy kis idő, mire fel tudtam nézni rá, és bocsánatot kérni.

 - Bocsá… - kezdtem bele, de ahogy megláttam az arcát, elakadt a lélegzetem. Egy 17 körüli srác állt előttem, és bár nagyon helyes volt, nem ezért akadtam el. (Igen, én is csodálkozom magamon…) Hanem azért, mert eszméletlenül ismerős volt, de nem tudtam honnan! – Öhm... – nyögtem, miután észrevettem, hogy furcsán néz rám, és meg kéne szólalnom. – Bocsánat. – mondtam végül. – Kösz…, hogy elkaptál, és nem vágódtam el a betonon.

 - Nincs mit. – szólalt meg. A hangjára kirázott a hideg. Ráadásul rettentően ismerős volt. Csak tudnám honnan! – Nyitottabb szemmel kéne járnod. – hajolt közel hozzám, még mindig a derekamat fogva. – És jobban kéne figyelned az emberekre. Mert nem mindenki az, akinek látszik. – mondta, majd elengedett.

 - Érdekes, hogy ezt pont te mondod nekem. Hiszen ez alapján, benned sem kéne bíznom. – vágtam vissza, miután feleszméltem a kábulatból.

 - Nem kell. – mondta. – De elhinni, amit mondtam, érdemes lenne.

 - És mégis minek mondod ezt pont nekem? – kérdeztem.

 - Mondjuk úgy, hogy megérzek dolgokat. – mondta már távolodva, majd eltűnt a következő kanyarnál.

 - Várjál már! Ki a fene vagy?! – kiáltottam.

   Mikor utána futottam, csak pár másodperce volt, hogy eltűnt, de az utcában sem láttam, ahová lefordult! Pedig onnan nincs másik kereszteződés, csak nagyon messze!

  Ettől a fura párbeszédtől kábultan, visszakocogtam a házunkhoz, és amikor bementem, már nyolc óra elmúlt. Anyu fönt volt, apu pedig nemrég indult munkába.

 - Apa máris dolgozik? – kérdeztem, még mindig a kora reggelen járatva az agyam, így alig fogtam fel a kérdésem jelentését.

 - Igen, minél előbb el kellett kezdenie. – mondta. – Ma viszed be a felvételit a Szaraszvatiba? – kérdezte anyu. – Haló, itt vagy? Föld hívja Bonnie-t!

 - Ja, igen. – mondtam. – De csak kilenctől lehet, úgyhogy még zuhanyozok egyet futás után.

 - Rendben. – mondta anyu, furán nézve. – Én a többieket viszem el beiratkozni, úgyhogy lehet, nem leszünk itthon, amikor megjössz. Ugye a másik suliba is beadtad? – hangzott el az elmaradhatatlan kérdés.

 - Anyu, te ennyire nem bízol bennem? – kérdeztem.

 - Dehogynem, csak biztos, ami biztos. – mondta.

 - Igen, beadtam. – mondtam bosszúsan.

  Elmentem fürödni, majd bekészítettem a dolgaimat, amiket el kellett vinnem magammal, és felöltöztem. Indulhatok is.

  Amikor 10 perc séta után megálltam a suli előtt, görcs ugrott a gyomromba. Ma ugyan csak egy papírt kellett leadnom, de reménykedtem, hogy tovább mehetek, és ide fogok járni. Mivel még szünet volt itt, ezért nem igen jártak a folyosókon. Amikor beléptem, hatalmas előcsarnok fogadott, egy kedves portással.

 - Jó napot! – köszöntem. – Meg tudná mondani, hogy hova vigyem föl a jelentkezési lapot? – kérdeztem.

 - Persze kedves. – mondta az öreg bácsi. – Végig egyenesen, majd fel a lépcsőn, tovább egyenesen, és ott találja az irodát.

 - Köszönöm! – mondtam.

  Felmentem, és megálltam a titkárnő asztalánál.

 - Jó napot! – köszöntem. – Jelentkezést szeretnék leadni. – mondtam.

Amikor felnézett rám a titkárnő, nagyon rossz érzésem lett. A szemében volt valami furcsa. Mintha túl fekete lett volna.

 - Abba a dobozba. – utasított furcsa, suttogó hangján.

 - Értem... Köszönöm. Viszlát… – mondtam, miután bedobtam a papírt, majd villámgyorsan elhúztam a csíkot, és lerohantam a lépcsőn.

 - Viszlát! – köszöntem el a portástól, akinek szintén furcsa fekete lett a szeme. Meg mernék rá esküdni, hogy amikor bejöttem, még kék volt! Senki sem lehet normális, akivel ma találkozom?! Szinte futva hagytam el a sulit. Csak paranoiás vagyok. Mondogattam magamban. Remek lesz ide járni. Csodás lesz.