A láva csendesen csordogált, mint
egy patak, és az „emberek”, pedig olyan békésen üldögéltek mellette, mintha
csak víz folyna benne. Furcsák voltak, olyanok, mintha kiment volna az élet a
szemükből, és már nem önmaguk lennének, hanem teljesen más lények. Ahogy
néztem, szinte megsajnáltam őket.
- Nem kell őket sajnálnod. – hajolt oda hozzám
Darren. – Ők halottak. Már csak arra várnak, hogy továbbmehessenek innen. Nincs
lelkük, és érzéseik sincsenek. – mondta.
- Tudom. – válaszoltam. – De akkor is. Olyan
magányosnak tűnnek. Pedig beszélgethetnének a többiekkel. – mondtam, felnézve
rá.
- Nincs értelme. Ők nem unatkoznak. Nem
magányosak. Egyszerűen üresek. Nincs személyiségük már. Csak a feladatukat
végzik el, hogy továbbmehessenek, és végleg átalakuljanak egy csodás lénnyé. –
mondta Darren kedvesen.
- Mmm… értem. És milyen az a csodás lény? –
kérdeztem.
- Szerintem ne akard megtudni. – válaszolta.
- Óó. – értettem meg. Tehát ahhoz meg is
kellene halnom, hogy megtudjam.
Ha kicsit távolabb néztem, további ijesztő kinézetű erdős hegyeket
láttam, és az aljában néhány nagyon különös épületet. Ha balra néztünk,
lehetett látni egy nagy utat, ami valami város félébe vezetett. Mi pedig egy
hatalmas hegy előtt álltunk, aminek viszonylag a tetején volt egy nagyon szép,
és hatalmas ház. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint egy szálloda. Rengeteg
ablakkal. Máshol is voltak ilyen épületek, csak azok kevésbé szépek, és sokkal
nagyobbak voltak. Gondolom a többi „embernek” lettek csinálva. Jó, tudom, nem
kéne őket így hívnom, mert már közük sincs az emberekhez, és csak itt „lent”
néznek ki úgy, ahogy meghaltak. De pont ezért hívom őket így. Mert hát egyszer
mégis csak azok voltak.
Elindultunk fel a szállodába, amikor hirtelen elmosódott minden, a
tájak, az emberek, és még Darren is, és ismerős gyógyszerszag ütötte meg az
orromat. Megint fehér falak között találtam magam, és bár gőzöm sem volt, hol
vagyok, ösztönösen hatalmas félelem lett úrrá rajtam. Azt sem tudtam pontosan
mit csinálok, de elkezdtem dörömbölni az ajtón, és ordibálni, bár még nem
tudtam miről beszélek. Nagyon furcsa volt. Mintha a szavak maguktól jöttek
volna ki a számon, mintha tudták volna, hogy most őket kell mondanom.
- Engedjék ki! – ordítottam a falat ütve, a
kis kamerába. – Kérem! Ne őt bántsák, megteszek bármit, de ő már szenvedett
eleget! – ordítottam tovább.
Ekkor azonban hallottam egy vérfagyasztó ordítást. Egy alig ismerős fiúé
volt, de amikor meghallottam, majd széthasadt a szívem.
- Nee! – ordítottam – Engem, ne őt! – a
sikolyok folyamatosan jöttek, és jöttek, és akárhogy próbáltam befogni a fülem,
nem szűntek. Már az őrület határán voltam, amikor hirtelen megszűnt minden, én
pedig sikítva ébredtem föl az ágyamban, csurgott rólam a víz, könnyes volt az arcom,
és halványan olyan volt, mintha még mindig érezném a gyógyszerek szagát.
- Úr Isten. – mondtam. – Csak álom volt. –
nyugodtam meg. – Csak egy hülye álom. – feküdtem vissza az ágyamra. De akkor
miért tűnt annyira valóságosnak? Mintha tényleg megtörtént volna, vagy mintha
meg fogna történni.
Ránéztem az órára, és 6-ot mutatott. Túl korán volt, de nem bírtam
aludni. Még a gondolatára is kirázott a hideg, hogy visszacsukjam a szemem, és
véletlenül, megint bekerüljek abba az őrületbe. Így felkeltem, és csöndesen
elslattyogtam zuhanyozni. Nagyon jól esett a hideg víz. Próbáltam elfelejteni
az álmom, de még mindig ott voltak a képek a szemem előtt, ha becsuktam. És én
akkor még azt hittem, hogy ez volt a legrémisztőbb dolog, amit láttam. Hát
közel sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése