2015. december 27., vasárnap

Bonnie Holmes 1. Kezdet/8.




A láva csendesen csordogált, mint egy patak, és az „emberek”, pedig olyan békésen üldögéltek mellette, mintha csak víz folyna benne. Furcsák voltak, olyanok, mintha kiment volna az élet a szemükből, és már nem önmaguk lennének, hanem teljesen más lények. Ahogy néztem, szinte megsajnáltam őket.
 - Nem kell őket sajnálnod. – hajolt oda hozzám Darren. – Ők halottak. Már csak arra várnak, hogy továbbmehessenek innen. Nincs lelkük, és érzéseik sincsenek. – mondta.
 - Tudom. – válaszoltam. – De akkor is. Olyan magányosnak tűnnek. Pedig beszélgethetnének a többiekkel. – mondtam, felnézve rá.
 - Nincs értelme. Ők nem unatkoznak. Nem magányosak. Egyszerűen üresek. Nincs személyiségük már. Csak a feladatukat végzik el, hogy továbbmehessenek, és végleg átalakuljanak egy csodás lénnyé. – mondta Darren kedvesen.
 - Mmm… értem. És milyen az a csodás lény? – kérdeztem.
 - Szerintem ne akard megtudni. – válaszolta.
 - Óó. – értettem meg. Tehát ahhoz meg is kellene halnom, hogy megtudjam.
  Ha kicsit távolabb néztem, további ijesztő kinézetű erdős hegyeket láttam, és az aljában néhány nagyon különös épületet. Ha balra néztünk, lehetett látni egy nagy utat, ami valami város félébe vezetett. Mi pedig egy hatalmas hegy előtt álltunk, aminek viszonylag a tetején volt egy nagyon szép, és hatalmas ház. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint egy szálloda. Rengeteg ablakkal. Máshol is voltak ilyen épületek, csak azok kevésbé szépek, és sokkal nagyobbak voltak. Gondolom a többi „embernek” lettek csinálva. Jó, tudom, nem kéne őket így hívnom, mert már közük sincs az emberekhez, és csak itt „lent” néznek ki úgy, ahogy meghaltak. De pont ezért hívom őket így. Mert hát egyszer mégis csak azok voltak.
  Elindultunk fel a szállodába, amikor hirtelen elmosódott minden, a tájak, az emberek, és még Darren is, és ismerős gyógyszerszag ütötte meg az orromat. Megint fehér falak között találtam magam, és bár gőzöm sem volt, hol vagyok, ösztönösen hatalmas félelem lett úrrá rajtam. Azt sem tudtam pontosan mit csinálok, de elkezdtem dörömbölni az ajtón, és ordibálni, bár még nem tudtam miről beszélek. Nagyon furcsa volt. Mintha a szavak maguktól jöttek volna ki a számon, mintha tudták volna, hogy most őket kell mondanom.
 - Engedjék ki! – ordítottam a falat ütve, a kis kamerába. – Kérem! Ne őt bántsák, megteszek bármit, de ő már szenvedett eleget! – ordítottam tovább.
   Ekkor azonban hallottam egy vérfagyasztó ordítást. Egy alig ismerős fiúé volt, de amikor meghallottam, majd széthasadt a szívem.
 - Nee! – ordítottam – Engem, ne őt! – a sikolyok folyamatosan jöttek, és jöttek, és akárhogy próbáltam befogni a fülem, nem szűntek. Már az őrület határán voltam, amikor hirtelen megszűnt minden, én pedig sikítva ébredtem föl az ágyamban, csurgott rólam a víz, könnyes volt az arcom, és halványan olyan volt, mintha még mindig érezném a gyógyszerek szagát.
 - Úr Isten. – mondtam. – Csak álom volt. – nyugodtam meg. – Csak egy hülye álom. – feküdtem vissza az ágyamra. De akkor miért tűnt annyira valóságosnak? Mintha tényleg megtörtént volna, vagy mintha meg fogna történni.
  Ránéztem az órára, és 6-ot mutatott. Túl korán volt, de nem bírtam aludni. Még a gondolatára is kirázott a hideg, hogy visszacsukjam a szemem, és véletlenül, megint bekerüljek abba az őrületbe. Így felkeltem, és csöndesen elslattyogtam zuhanyozni. Nagyon jól esett a hideg víz. Próbáltam elfelejteni az álmom, de még mindig ott voltak a képek a szemem előtt, ha becsuktam. És én akkor még azt hittem, hogy ez volt a legrémisztőbb dolog, amit láttam. Hát közel sem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése